Hat évadnyi sötét, megrázó, mégis lenyűgözően emberi történet után búcsút intettünk A Szolgálólány meséjének. Ez a disztópikus drámasorozat Margaret Atwood azonos című regényét vette alapul, és olyan világba vezetett minket, ahol az Egyesült Államokat egy vallási szélsőségekre épülő diktatúra, Gileád váltotta fel. Gileád nemcsak rideg, hanem kegyetlen is – különösen a nőkkel szemben. A társadalmat merev kasztrendszer szabályozza, ahol az egyik legkiszolgáltatottabb szerep a "szolgálólányoké". Ők azok, akikre a gyermekszülés terhét rója a rendszer, testüket állami tulajdonként kezelik. A sorozat főhőse, June, ebben az embertelen világban próbál túlélni, megőrizni önmagát, és ha lehet – visszavágni. Az ő személyes küzdelme, emléke és kitartása fokozatosan egyre nyíltabb lázadássá formálódik, ami végül a rendszer alapjait is megrengeti.

A Szolgálólány meséje nem egy könnyed esti szórakozás – de nem is annak szánták. Ez a sorozat mélyre ás az emberi lélekben és társadalmi kérdésekben: elnyomás, hatalom, hit, identitás és szabadság – mind olyan témák, amelyekre nem lehet nem reagálni. Érzelmileg kíméletlen, erkölcsi dilemmákkal terhelt, és a történetvezetés is merész, határokat feszegető. A hatodik évad méltó, sok szempontból katartikus lezárást ad – még ha néhány kérdést nyitva is hagy egy esetleges folytatás reményében. A sorozat mögött álló irodalmi alap pedig legalább ennyire erős. Margaret Atwood a kortárs irodalom egyik legnagyobb alakja – egy olyan író, aki mesteri érzékkel ötvözi a társadalomkritikát, a feminista gondolatokat és a sci-fi eszközeit.

Amikor a Szolgálólány meséje utolsó epizódja lepergett a képernyőn, sokan úgy érezhették: valami egészen nagy dolog ért véget. De aki ismeri Margaret Atwood irodalmi munkásságát, az tudja, hogy a Gileádi Köztársaság falain túl is egy gazdag, komplex és fájdalmasan szép univerzum húzódik. Ez a világ nem kevesebb, sőt: egyenesen végtelen. Atwood nem csupán egy történetet mesélt el – hanem női sorsokat, társadalmakat, utópiákat és disztópiákat szőtt bele regényeibe úgy, hogy közben minden mondata vibrál az emberi érzések súlyától. A Szolgálólány meséje csupán a jéghegy csúcsa volt. Merüljünk most alá mélyebbre – oda, ahol az írónő legkülönlegesebb történetei találhatók. Következzék Margaret Atwood színes világa.

1. Az ehető nő – Szatíra, ami meglepően maivá vált

Első regénye, Az ehető nő talán még aktuálisabb ma, mint a megírásakor. A nő, aki szó szerint nem tud lenyelni többé semmit – se húst, se szavakat, se elvárásokat. Atwood itt még játékosabb, ironikusabb, de már ekkor is ott vibrál a sorok között az a kérlelhetetlen tekintet, amivel a társadalmi normákra néz. A főszereplő „megőrülése” egyfajta megtisztulás, egy belső forradalom, ami nem csupán feminista gesztus – hanem az önazonosság győzelme a látszat felett. A regény groteszk, ironikus és szimbolikus. A metafora világos: Marian identitása, a saját testhez való viszonya megbomlik, mert a társadalom is "elfogyasztja" őt. A végére – anélkül, hogy lelőnénk a poént – egy bizarr, mégis katartikus jelenetben csúcsosodik ki az egész folyamat.

Ez a regény nemcsak feminista klasszikus, hanem egy szórakoztató, néha szinte komikus olvasmány is – olyan, mintha Sylvia Plath Az üvegbúra című regényének játékosabb ikertestvére lenne. Magyarul is remekül működik a szöveg: élvezetes, szellemes, és még ma is ijesztően aktuális.

2. Macskaszem – A gyerekkor árnyéka és a női identitás rétegei

A Macskaszem talán az Atwood-univerzum egyik legfinomabban megrajzolt lelki térképe. Egy festőnő visszatekintése gyerekkorára, és az elhallgatott, fájdalmas emlékek kibomlása az olvasó előtt olyan érzékenységgel történik, mintha Atwood a szavakkal is festene. Elaine Risley története nemcsak a női barátság kegyetlenségét mutatja meg, hanem azt is, milyen mélyen tud hatni egy elfeledett mosoly vagy egy kislány hideg pillantása.

A Macskaszem különlegessége, hogy bár nem történik benne „nagy” esemény, a lelki folyamatok, az elhallgatott feszültségek és a gyermekkori traumák olyan mesterien vannak megírva, hogy az olvasó egyre mélyebbre merül ebben a csendes, mégis hangos világban. Ez a könyv egyszerűen szép – fájón, nyomasztón, de gyönyörűen szép.

A regény lírai, mégis gyomorszorító – olyan, mint amikor egy régi naplót nyitunk ki, és a poros sorok mögött saját múltunk is felébred. A Macskaszem azt mutatja meg, hogyan határozza meg egész felnőtt életünket az, amit gyermekként elszenvedtünk – és hogy a megbocsátás néha a legnagyobb erőpróba. Az egyik legszemélyesebb hangú Margaret Atwood könyv, sokan Atwood önéletrajzi ihletésű regényének tartják.

3. Alias Grace – A szolgálólány meséjénél is dermesztőbb igaz történet

Grace Marks, a 19. századi kanadai cselédlány története egy valós bűnesetből merít, mégis sokkal több egyszerű kriminél. A fiatal lányt gyilkosság vádjával tartóztatják le, de a regény mélyebb rétegei a női szerepek, az emlékezet bizonytalansága és az igazság formálhatósága köré épülnek. Margaret Atwood ebben a művében egészen új arcát mutatja: történelmi elemekkel átszőtt pszichológiai thrillert tár elénk. Atwood kérdése nem az, hogy „bűnös-e a lány?”, hanem inkább az, hogy „mit ér egy nő története, ha azt férfiak mesélik el?”. A regény atmoszférája szinte hipnotikus: olyan, mint egy régi foltvarrott takaró, amelynek minden darabkája újabb titkokat rejt. A viktoriánus kor sötét hangulata, a hipnózis, a torzult emlékek és a női lélek mélyrétegei mind egy hatalmas, lélegző freskóban állnak össze. Atwood nem kínál könnyű válaszokat, és Grace-t sem egyszerűen áldozatként vagy bűnösként mutatja be – hanem emberként, minden ellentmondásával együtt. Ez a regény lassú sodrású, mégis magával ragadó: mintha egy komótosan kibomló tárgyalótermi dráma és egy viktoriánus zenei darab olvadna össze benne.

4. Testamentumok – A Gileád utáni kérdések      

Ha van olyan Atwood-regény, amit már szinte nem is kell bemutatni, az minden kétséget kizáróan A szolgálólány meséje. Egy sötét, disztópikus jövőben járunk, ahol a vallási fundamentalizmus vasmarkában vergődő Gileád Köztársaság minden tekintetben elfojtja az egyén szabadságát – különösen a nőkét. A termékeny nőket szolgálólányként tartják, testük nem sajátjuk többé, hanem az állam szaporodási célokat szolgáló „tulajdona”. A regény elbeszélője, Fredé, visszafogott hangon, szinte suttogva tárja elénk történetét. A múlt foszlányai – a férje, gyermeke, a szabadság illúziója – keverednek a jelen rideg valóságával. Ez a történet egyszerre bensőséges vallomás és éles politikai kommentár, a női lét korlátainak drámája egy teokratikus diktatúrában.

És amikor már azt hinnénk, nincs több, amit Gileádról el lehet mondani, jön a Testamentumok. Nem egyszerű folytatás ez – sokkal inkább egy új perspektíva, új hangokkal. Három nő – három különböző nézőpont – révén látjuk, hogyan kezd megrepedni az elnyomás masszív fala. Atwood nem óvja szereplőit, de lehetőséget ad számukra a fejlődésre, az öndefinícióra. Különösen Lydia néni újraértelmezése döbbenetes: olyan mélységeket tár fel, amelyek nemcsak az olvasót, de magát a karaktert is meglepik. A Testamentumok nem harsány kiáltvány. Inkább finom ecsetvonás egy mind komplexebb képen – egy új árnyalat Gileád szürke világában. Egyszerre fájdalmas és reményteli, s bár a sötétség nem tűnik el teljesen, Atwood megmutatja, hogy a repedéseken néha beszűrődik a fény.

5. Pénelopeia – Hősnők, akik sosem kaptak szót

Mi történik, ha Pénelopé végre megszólal? Odüsszeusz húsz évig volt távol – háborúkban, tengereken, más nők karjaiban. Pénelopé pedig várt. De nem némán, nem mozdulatlanul. Margaret Atwood Pénelopeia című regénye új hangot ad a görög mítosznak: Pénelopéét, aki most saját szemszögéből meséli el, mi történt Ithakában, miközben a hős férje legendává vált. Ez a rövid, mégis sokatmondó történet gúnyos, keserédes és mélyen emberi. Pénelopé többé nem csak „a hűséges feleség” – ő az, aki emlékezik, kérdez, és újrameséli a múltat. A halott szolgálólányok kórusa görög tragédiák szellemét idézi, miközben Atwood sötét humorral és éleslátással boncolgatja a hatalom, a hallgatás és a túlélés kérdéseit.

A Pénelopeia nem csupán egy mítosz újragondolása – hanem a némaság megtörése.

6. MaddAddam-trilógia – Biotechnológia, teremtés és emberi bukás

Mi marad belőlünk, ha a világ, amit építettünk, összeomlik? Margaret Atwood Guvat és Gazella, Az özönvíz éve és MaddAddam című trilógiája az írónő egyik legbátrabb és legsötétebb víziója – mégis szikrázik benne az irónia, a képzelet és a túlélés reménye. Egy lehetséges jövőben járunk, ahol a tudomány határtalan ambíciója és az emberi önhittség már túlment minden határon. A történet nem egy gyors apokalipszist mesél el, hanem azt a lassú, önelégült hanyatlást, amikor a tudomány, a genetika, a piac és az erkölcsi közöny egymásba kapaszkodva rántják magukkal az egész világot.

Atwood világában nincsenek egyszerű hősök. Vannak ökoterroristák, akik túl későn lázadnak. Vannak tudósok, akik túl messzire mennek. És vannak olyanok is, akik csak túl akarnak élni. Az emberi civilizáció romjain egy új rend születik: génmódosított állatok, különös vallások, új rítusok és a guvatkák, ezek a mesterségesen létrehozott, békés és ártatlan ember-utódok, akik próbálnak értelmet találni egy letűnt világ romjain.

És mégis – a trilógia nem pusztán borúlátó. Atwood megdöbbentő élességgel mutat rá arra, hogy a pusztulásban is ott rejlik az újjászületés lehetősége. Hogy a mítoszalkotás, a mesemondás, a közös emlékezet – még egy újfajta emberiség számára is – kulcs lehet a túléléshez. Mert bármennyire is szétesik a világ, az emberi képzelet, a történetmesélés vágya és az együttérzés képessége maradhat az, ami valóban emberré tesz minket. A trilógia olyan kérdéseket vet fel, amelyek sokáig velünk maradnak: Mi számít civilizációnak? Mi az élet értéke, ha újra kell kezdeni? És legfőképp: ki fogja elmesélni a történetünket – és kinek?

7. Boszorkánymagzat – Shakespeare újragondolva

Margaret Atwood A Boszorkánymagzat című regényében A vihart meséli újra, de nem csak elmeséli, hanem kiforgatja és mélyen emberivé is teszi. A kanadai írónő ezúttal Shakespeare művét veszi alapul, de saját hangján szólal meg: játékosan, szellemesen, ironikusan – és mégis megrendítően.

A regény főszereplője Felix, egy hajdan ünnepelt színházi rendező, akit egy árulás taszít le a mélybe. Visszavonultan él, amíg lehetősége nem adódik bosszút állni – egy különös színpadi előadással, egy különös helyszínen: egy börtönben. A rabokból lesz a társulat, a színházból a megtisztulás eszköze, a viharból pedig nemcsak színjáték, hanem belső katarzis is.

Atwood briliáns érzékkel vegyíti Shakespeare költőiségét a kortárs világ nyersességével. A regényben ott a humor, a játékosság – még rapbetétek is színesítik a darab próbáit – de a háttérben komoly kérdések zúgnak végig, akár egy vihar előtti ég: Mihez kezd az ember a veszteséggel? A megaláztatással? A múltjával? Meg lehet-e bocsátani? És lehet-e bosszúból újjászületni? Margaret Atwood ezzel a regénnyel is bizonyítja, hogy képes a klasszikusokat kortárs nyelvre fordítani – úgy, hogy közben saját kérdéseinkre is választ keresünk benne.

8. A vak bérgyilkos – Regény a regényben, sors a sorsban

Margaret Atwood A vak bérgyilkos című regénye az írónő egyik legösszetettebb és legmegrázóbb műve. Látszólag egy idős nő, Iris Chase Griffen memoárját olvassuk, de a történet ennél sokkal rétegzettebb: elhallgatások, töredékek és rejtélyek szövik át. A regényen belül egy másik elbeszélés is helyet kap – egy lírai, sötét történet, amelyet egy vak bérgyilkos és egy nő osztanak meg egymással. A különféle szövegrészek – visszaemlékezések, újságcikkek, fikció – lassan egy összetett, fájdalmasan emberi történetté állnak össze. A könyv nem harsány, ereje a csendességében rejlik: a női sorsról, túlélésről és hallgatásról mesél mély empátiával.

A vak bérgyilkos olyan regény, amely lassan tárja fel titkait – és végül arra tanít, hogy figyeljünk arra is, amit nem mondanak ki.

Margaret Atwood: a szavak alkimistája

Margaret Atwood nem csupán ír – ő átlényegül. Minden könyve olyan, mintha új alakot öltene: egyik regényében egy ősi mítoszt mesél újra egy nő hangján, a másikban jövőbeli ökoszisztémákat rombol és épít újra, majd váratlanul leül melléd, és egy hétköznapi életből sző kíméletlen társadalomkritikát. Ő az irodalom alkimistája, aki képes ugyanabból az anyagból – nyelvből, emlékezetből, női sorsokból – mindig mást formálni.

Az Atwood-világ sosem kényelmes. Nem fekete-fehér, nem sima felszín. Még a legsötétebb sorai is ragyognak valahogy – mint a dérlepte ablak reggel: rideg és gyönyörű. Aki már elolvasta A Szolgálólány meséjét, az tudja, milyen erővel képes beszippantani. De ez csak a bejárat. A többi regény olyan, mint egy újabb ajtó ugyanabban a házban – minden szoba más hangulat, más hang, más kérdés: Mi marad belőlünk, ha elvész a múltunk? Hogyan él túl egy nő csendben, széthullás közben? Milyen jövő vár ránk, ha a tudomány megmérgezi a reményt? Atwood könyvei egyszerre monumentálisak és bensőségesek. Nemcsak posztapokaliptikus rémálmokat ír – hanem finom, személyes drámákat, ahol a nőalakok nem pusztán hősök vagy áldozatok, hanem bonyolult, ellentmondásos, élő emberek. A történetei nem mindig könnyen olvashatók – de mindig mélyre visznek. És ha egyszer belépsz ebbe a világba, nehéz lesz kilépni. Talán nem is akarod majd.

Mert igen – van élet A Szolgálólány meséje után. Sőt: egy egész irodalmi galaxis vár felfedezésre Atwood regényeiben. Nem kell mást tenned, csak kinyitni egy könyvet, és hagyni, hogy vezessen. Lehet, hogy a jövőbe visz. Vagy a múltba. De leginkább – saját magad mélyére.

Forrás:

könyvespolc

Margaret Atwood könyvek

Képek: pixabay

Könyvborítók: libri.hu