Ismered a sas történetét?

„Amikor egy sas eléri a negyven éves kort, egy olyan döntés előtt áll, amely képes teljesen megváltoztatni az életét. A karmai olyan hosszúra nőnek, hogy már nem tudják biztosan megragadni a zsákmányt. A csőre annyira meggörbül, hogy már nem képes tépni az ennivalót. A szárnyain és mellkasán lévő tollak pedig elnehezülnek, elhasználódnak, és már nem tudja a sas a magasba emelni őket. Ekkor válaszút elé kerül: lassan elhalványul, vagy vállal egy fájdalmas, kimerítő megújulást. Ha ez utóbbit választja, akkor felszáll a legmagasabb hegy csúcsára, magányos fészkébe, messze a világtól. Ott addig csapkodja csőrét a sziklához, amíg a régi el nem törik, és le nem esik. Ezután várja, hogy új csőr nőjön – élesebb, erősebb, szilárdabb. Az új csőrrel kitépi elöregedett, meggyengült karmait. Amikor az újak kinőnek, elkezdi kitépni a nehéz, elhasználódott tollakat, amelyek már nem képesek felemelni a levegőbe. Öt hónap fájdalom. Öt hónap magány. Öt hónap harc a régi önmagával. És aztán… újra felszáll. Megújulva. Erősebben. Szabadon. Készen arra, hogy még hosszú évekig éljen, a megújulás bölcsességét hordozva a szárnyaiban.” (Ismeretlen szerző)

A fenti történet időről időre szembejön velem valamelyik online platformon. Egy sasról szól, amely élete derekán válaszút elé kerül. A történet szerint teste elhasználódik, eszközei – csőre, karmai, tollai – többé nem szolgálják már. És ekkor döntenie kell: lassan megöregszik és meghal, vagy vállalja a fájdalmas megújulást.

A képek erősek. Magányos élet egy hegy tetején. Törött csőr. Kitépett tollak. Hosszú hónapok szenvedése. Majd a felszállás. Az újjászületés. A szabadság.

Sokan úgy adják tovább ezt a történetet, mint valódi tényt. Pedig a sasok nem élnek át ilyen megújulási rítust, nem csonkítják meg magukat, és nem „döntenek” élet és halál között negyvenéves korukban. Ha ezt figyelembe vesszük, a történet szó szerinti értelemben nem állja meg a helyét.

És mégis: valamiért mindig újra és újra elmeséli valaki.

Miért marad velünk egy történet, ami nem igaz?

Talán azért, mert nem a sasról szól.

Ez a történet rólunk szól. Az emberről, aki egy ponton azt érzi: ami eddig működött, már nem működik. A régi eszközök tompák. A régi szokások nehezek. A régi én már nem emel a magasba.

A sas ebben a történetben nem állat, hanem belső kép. Archetípus. Annak a részünknek a jelképe, amely vágyik a magasságra, miközben fél is a változástól.

A történet üzenete egyszerű, mégis súlyos: a megújulás lehetséges – akkor is, ha fájdalom és veszteség kíséri. Ahhoz, hogy újra emelkedni tudjunk, időnként meg kell válnunk attól is, ami egykor védelmet és biztonságot adott. A fejlődés sokszor nem jutalom, hanem ára van: az elengedés fájdalma.

Talán ezért rezonál olyan sokakban ez a történet. Szavakat ad azoknak a belső harcoknak, amelyeket életközepi válságként, veszteségként vagy kiégésként élünk meg. Azoknak az időszakoknak, amikor úgy érezzük, mintha valami végleg eltűnne belőlünk.

A valóság azonban kevésbé látványos. A sas nem drámai fordulattal újul meg, és a változás sem egyik pillanatról a másikra történik. Inkább lassan, apró lépésekben, időt adva a gyógyulásnak.

A megújulás nem mindig radikális újrakezdés. Néha csak annyi, hogy ugyanazt másképp tesszük, és észrevétlenül elengedjük mindazt, ami már nem visz tovább.

Forrás: 

Felső kép: Emmanuel Cohen - Mikraot Gedolot Haketer, CC BY-SA 4.0, wikipedia