Egy nap az örökkévalóság árnyékában

Mi történne, ha egy napon éjfél után megszólalna a telefonod, és egy hang közölné veled a felfoghatatlant: „Ma meg fogsz halni”? Nem holnap. Nem valamikor a távoli jövőben. Ma. A mai nap az utolsó.
Ez az elképzelés – amelyet Adam Silvera regénye, Mindketten meghalnak a végén is középpontba állít – mély filozófiai és lélektani kérdéseket vet fel. Mit kezdene az ember az utolsó huszonnégy órájával, ha biztosan tudná, hogy több nem lesz?
A halál tudata: bénító vagy felszabadító?
A halál mindig is az egyik legnagyobb ismeretlen maradt az emberiség számára. Legtöbbször tabuként kezeljük, toljuk magunktól, mintha azzal, hogy nem beszélünk róla, halhatatlanná válhatnánk. De ha egyszer csak szembesítenének vele, hogy elkerülhetetlenül és pontosan ma következik be — a halál hirtelen kézzelfoghatóvá válna. Többé nem lehetne elodázni az el nem küldött üzeneteket, a soha el nem mondott szavakat, a meg nem tett utazásokat.
Ez a tudat egyszerre lehet bénító és felszabadító. Van, aki lefagyna, képtelen lenne bármit tenni, hiszen minek bármi, ha a vég elkerülhetetlen? Más viszont éppen ekkor látná meg az élet valódi értékét. A halál közelsége kristályosítja ki sokszor, mi az, ami igazán fontos: egy ölelés, egy bocsánatkérés, egy nevetés a napfényben. A banálisnak tűnő dolgok hirtelen megszentelődnek.
Mit kezdenénk az utolsó nappal?
Sokan talán elrohannának azokhoz, akiket szeretnek – hogy még egyszer lássák, hallják, megöleljék őket. Mások talán a természetbe menekülnének, egy hegytetőre vagy a tengerhez, hogy méltósággal búcsúzzanak az élettől. Vannak, akik valami nagyot akarnának véghez vinni – egy utolsó jócselekedetet, egy vallomást, egy tiltakozó tettet. És talán akadnának olyanok is, akik egyedül akarnák tölteni az időt, elcsendesedve, befelé figyelve.
A legérdekesebb kérdés azonban talán az, hogy kik lennénk ezen a napon? Az a személy, akinek egész életünkben mutattuk magunkat, vagy az, akik igazán vagyunk, amikor már nincs idő szerepekre, hazugságokra, megfelelésre?
Miért nem élünk úgy, mintha minden nap az utolsó lenne?
Sokan idézik ezt a közhelyesnek tűnő mondatot: „Élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne.” Mégis, a legtöbben halogatunk. A halál bizonytalansága valójában kényelmes – elhiteti velünk, hogy még van idő. Ha viszont minden reggel egy hívás emlékeztetne minket a végességre, talán másképp néznénk a napfényre, a másik ember szemébe, a saját döntéseinkre.
A halál árnyéka nem sötétség, hanem fény
Paradox módon a halál biztos tudata nemcsak félelmet kelthet, hanem életet is. Az élet a végességében válik értékessé. Ha örök életünk lenne, semmi nem számítana igazán – mert minden pillanat felcserélhető lenne egy másikkal. Az idő korlátozottsága ad jelentőséget a döntéseinknek. Ezért az utolsó nap lehetőség is: arra, hogy őszintébbek legyünk, hogy elengedjük, amit nem vihetünk magunkkal, és hogy magunkhoz öleljük azt, akit igazán szeretünk.
Lehet, hogy nem hívnak minket éjszaka. Lehet, hogy nem tudjuk meg előre, mikor jön el a vég. De a kérdés mégis ott marad: Ha tudnád, hogy ma van az utolsó napod, hogyan élnél? És mi tart vissza attól, hogy így élj akkor is, ha talán még van holnap?
Forrás:
Képek: pixabay
könyvborító: libri
Kiemelt ApróHirdetések
További kiemelt ApróHirdetések »
ÉrdekességekVilága cikkajánló








