Vannak emberek, akik látszólag mindig megtalálják a bajt. Akár egy kapcsolatban, akár a munkahelyen, vagy a családi körben – mindig történik valami. Egy vita, egy sértődés, egy kis bonyodalom, egy könnyes jelenet. És ha a vihar elcsendesül, néhány nap múlva újra feltámad.
De vajon miért vágyunk a drámára, még akkor is, ha az fájdalmat okoz?

A dráma, mint érzelmi koffein

A pszichológusok szerint a dráma ugyanúgy stimulálja az agyat, mint a koffein vagy az adrenalin. Amikor konfliktusba keveredünk, amikor veszélyt érzünk, vagy hevesen reagálunk valamire, az agy dopamint és adrenalint szabadít fel – ugyanazokat a hormonokat, amelyek izgalmat és éberséget keltenek.

Ezért történik meg, hogy valaki egy nyugodt, kiegyensúlyozott helyzetben ürességet érez, és öntudatlanul provokálni kezd: egy kis vitát, félreértést, indulatot keres. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert az agya megszokta, hogy így „él”.

A fájdalom ismerőssége

Sokunknak a dráma valójában ismerős terep. Aki gyerekként olyan közegben nőtt fel, ahol a szeretet feltételhez kötött volt, ahol gyakoriak voltak a viták, a szorongás, a bizonytalanság, az megtanulta, hogy az érzelmi intenzitás egy kapcsolat velejárója.

Így felnőttként is azt érzi: „Ha nincs feszültség, nincs is igazi mélység.”

Pedig a nyugalom nem unalom – hanem stabilitás. De aki a káoszban nőtt fel, annak a csend gyanús, a béke idegen. Ő nem nyugodt, ha nincs tűz. A „dráma” ilyenkor nem más, mint az otthonosság érzése fájdalmas köntösben.

A minták újrajátszása

A pszichológia ezt ismétlési kényszernek nevezi. Tudattalanul újra és újra megteremtjük azokat a helyzeteket, amiket gyerekként átéltünk – abban a reményben, hogy most talán más lesz a kimenetel. Ha valakit elhanyagoltak, újra olyan embereket választ, akik elérhetetlenek számára, vagy nem törődnek vele. Ha valakire csak vitázás közben figyeltek oda, újra vitás helyzetet teremt, hogy figyelmet kapjon.

Ezért van az, hogy a dráma nem mindig vágyott, de mindig ismerős. És az ismerőst – még ha fájdalmas is – sokan biztonságosabbnak érzik, mint az ismeretlent.

A csend félelmetes

Egy mélyebb oka is van annak, miért kapaszkodunk a konfliktusokba: a csend. Amikor minden rendben van, amikor senki nem bánt, amikor nincs vihar – az ember szembekerül saját belső hangjával. És sokan nem bírják ezt a csöndet. A dráma elterel, lefoglal, kitölti az űrt. Nem kell gondolkodni, nem kell érezni, nem kell emlékezni. A konfliktus ilyenkor érzelmi menekülőút.

Hogyan lehet kiszállni a dráma körhintájából?

A drámafüggőség nem egy éjjeli döntés eredménye, és nem is egyik napról a másikra múlik el. De van kiút – mutatom lépésről-lépésre:

1. Tudatosítás – Figyeld meg, mikor keresed a feszültséget. Mi váltja ki benned a drámázás igényét?
2. Türelem – A nyugalom eleinte idegen lesz. De tarts ki. Az agyad idővel hozzászokik a békéhez.
3. Határok – Ne engedd, hogy mások drámája rád zúduljon. A „nem” kimondása önvédelem.
4. Töltődés – Az izgalom iránti vágyat más tevékenységekkel elégítsd ki, és ne veszekedéssel: kreatív tevékenység, sport, utazás, valami új tanulása.
5. Öngondoskodás – Engedd meg magadnak a nyugalmat anélkül, hogy bűntudatot éreznél miatta.

A valódi izgalom a békében van

A dráma olyan, mint egy tűzijáték – rövid ideig látványos, de hamar elillan, és utána csak füst marad. A béke viszont nem látványos, hanem tartós. Nem pörget, hanem gyógyít. A valódi izgalom nem a veszekedésben, nem a káoszban van – hanem abban a pillanatban, amikor végre nem kell bizonyítani, nem kell védekezni, nem kell félni.

Mert a legnagyobb dráma néha épp az, amikor valaki megtanul csendben, békében élni – és jól érzi magát benne.

Forrás:

Képek: pixabay