Felnézünk az égre, és a bolygók fényei ősidők óta mesélik saját történetüket. Az ókori ember számára ezek a különös, vándorló égitestek nem pusztán fénylő pontok voltak: mindegyiket egy-egy istenhez kötötték. A vörösen izzó Mars például évszázadokon át a háborúk jelképe lett – mintha maga a vér vagy a tűz világított volna az égen. De vajon miért látták a bolygókban az istenek arcát, és melyik égitest melyik istenséghez tartozott? Ma ennek járunk utána.

Bolygók és isteneik az ókorban

Mielőtt elmerülnénk a mítoszokban és történetekben, érdemes végigvenni, hogy az egyes bolygókhoz mely isteneket kapcsolták az ókoriak. Ezek a nevek sokszor maguktól értetődőek: a ragyogás, a szín vagy éppen a bolygó mozgása sugallta, melyik istenséghez illik leginkább. Így állt össze az a különös „égi pantheon”, amely ma is velünk él, hiszen amikor kimondjuk: Mars, Jupiter vagy Vénusz, valójában ősi istenek neveit idézzük.

• Merkúr – a gyors mozgású bolygót a rómaiak Mercuriusnak, az istenek hírnökének szentelték. Görög párja Hermész, a találékonyság és a furfang istene.
• Vénusz – a legfényesebb bolygó a szerelem és a szépség istennőjét idézte: római nevén Venus, görögül Aphrodité.
• Mars – vörös színe miatt a háború és a vér jelképe lett. A rómaiak Marsnak, a görögök Arésznak hívták.
• Jupiter – a legnagyobb bolygó természetesen a főistenhez kötődött: római nevén Jupiter, görögül Zeusz, az ég és a villám ura.
• Szaturnusz – lassú mozgása miatt az idő és az elmúlás istenéhez kapcsolták: Saturnushoz, illetve Kronoszhoz, a régi istenek atyjának alakjához.
• Uránusz – már a modern korban fedezték fel, ezért kapta az égbolt ősistenségének, Uranosznak a nevét.
• Neptunusz – mélykék árnyalata a tenger istenét juttatta eszébe a felfedezőknek: a római Neptunuszt, vagyis Poszeidónt.
• Plútó – bár ma törpebolygónak számít, sötét és távoli világa miatt az alvilág istenéről nevezték el: a római Plutóról, görögül Hádészról.

Most, hogy megismertük, melyik bolygó melyik istenhez kapcsolódik, ideje közelebbről is megnézni, milyen történeteket szőttek köréjük az ókori népek. Hiszen minden név mögött egy mítosz, minden fénylő égitest mögött egy izgalmas isteni sors rejtőzik. Érdekes, hogy bár különböző kultúrák más-más nevet és történetet adtak neki, a vörös bolygó mindenhol a harc, erőszak, pusztítás vagy épp a férfiasság szimbólumává vált. De vajon a többi bolygónak és azok isteneinek is van-e ennyire érdekes története?

Bolygók és istenek: az égbolt mitológiája

Amikor az ókori ember felnézett az égre, nem csupán fénylő pontokat látott. Az állandóan ragyogó csillagok között néhány égitest különösen feltűnt: ezek nem maradtak helyükön, hanem lassan vándoroltak az égbolton. A görögök „planétés asteres”-nek, vagyis „bolyongó csillagoknak” nevezték őket – innen származik a „bolygó” szó is. De számukra ezek a bolyongó fények nem pusztán égitestek voltak, hanem isteni hatalmak földi megnyilvánulásai. A bolygók színei, mozgása, fényessége mind-mind üzenetnek számított, amelyet az istenek küldtek az embereknek.

A leggyorsabb bolygót, amely villámgyorsan haladt át az égbolton, a rómaiak Mercuriusnak nevezték el. Nem véletlenül: ő volt az istenek hírnöke, a szárnyas sarujáról ismert alak, aki mindig úton volt. Görög megfelelője Hermész, a furfangos, gyors észjárású isten. A régi csillagászok úgy érezték, hogy a száguldó égitest nem lehet másé, csakis a legfürgébb istené.

A másik különleges fényességű bolygó a Vénusz volt. Az esthajnalcsillagként is tisztelték, hiszen napkeltekor és napnyugtakor tündökölt legszebben az égen. Nem meglepő, hogy a rómaiak a szerelem és szépség istennőjéről, Venusról nevezték el. A görögök Aphroditének hívták, és úgy gondolták, hogy ragyogása az istennő varázslatos szépségét tükrözi. Nem véletlen, hogy a Vénusz évszázadokon át a szerelmesek csillagaként is ismert volt.

A vörösen izzó bolygó, amely szinte vérszínű fénnyel ragyogott, sokkal komorabb jelentést kapott. Ez lett Mars, a háború istene. A római katonák úgy hitték, hogy a bolygó vörössége a csaták vérét idézi, ezért különösen tisztelték védelmezőként. A görögök Arésznak hívták, aki inkább félelmetes, kegyetlen alak volt, mint hősies hadvezér. A Mars tehát mindenhol a harc, a pusztítás, de egyben a férfias erő jelképe lett.

És ott van a Jupiter, a legnagyobb bolygó. Az ókoriak számára magától értetődő volt, hogy ez a hatalmas égitest csakis a főistenhez tartozhat. A rómaiaknál Jupiter volt az ég és a villám ura, a görögöknél Zeusz, az istenek királya. A Jupiter ragyogó fényével és méltóságával valóban kiemelkedik a bolygók közül, mintha csak az isteni hatalom földi jele lenne.

A következő bolygó, amely szabad szemmel is látható, a Szaturnusz. Lassan, komótosan mozog az égen, évekig tart, míg körbejárja a Napot. Ez a lassúság és komorság az időhöz kapcsolta a képzeletben. A rómaiak Saturnust látták benne, a földművelés és az aratás istenét, aki ugyanakkor az idő múlásának ura is volt. A görögöknél Kronoszként ismerték, az istenek apjaként, aki később fiának, Zeusznak adta át hatalmát. A Szaturnusz így vált az elmúlás és a bölcsesség szimbólumává.

Az ókoriak itt meg is álltak, hiszen szabad szemmel csak eddig jutottak. A többi bolygót a modern csillagászat fedezte fel, de a névadásnál továbbra is az istenekhez nyúltak vissza. Amikor a 18. században megtalálták a következő bolygót, a tudósok az égbolt ősi istenéről nevezték el: ez lett az Uránusz. Nem sokkal később, a 19. században felfedezték a Neptunuszt, amely mélykék színével szinte könyörgött azért, hogy a tenger istenéről nevezzék el. Végül a Plútó következett, a titokzatos, távoli, sötét világ, amelyhez az alvilág istenének nevét találták a legméltóbbnak.

A bolygók és az istenek története tehát összefonódott: minden fény, minden szín, minden mozgás az égen valamelyik isten jelének számított. És bár ma már tudjuk, hogy a bolygók nem isteni hírnökök, hanem gázóriások, kőzetvilágok és jégmezők, az ókori népek öröksége ma is velünk él a nevükben. Amikor kimondjuk: Mars, Jupiter vagy Vénusz, valójában a régi isteneket idézzük meg – és egy pillanatra mi is ugyanabba a varázslatos történetbe csöppenünk, amelyet az emberiség évezredeken át mesélt magának az égbolt fényeiről.

Forrás:

wikipedia

Felső kép: pixabay