A jövő irodalma gyakran figyelmeztetés. Hideg tükröt tart elénk, megmutatja, hová vezethet a társadalmi különbségek növekedése, a technológia kontroll nélküli fejlődése, vagy éppen az emberi kapcsolatok kiüresedése. Az ezredik emelet című könyv azonban egészen más utat választ: miközben egy izgalmas disztópikus világot ígér, végül inkább egy csillogó, ám sokszor felszínes tinidrámává válik.

Katharine McGee regényének alapkoncepciója vitathatatlanul erős. Egy ezer emeletes torony New York-ban, ahol a társadalmi rang szó szerint szintekben mérhető: minél magasabban élsz, annál gazdagabb és befolyásosabb vagy. Ez a vertikális világkép önmagában is lenyűgöző metafora – egy olyan társadalomé, amelyben a felemelkedés és a leszakadás már nemcsak képletes, hanem fizikai valóság.

Éppen ezért különösen feltűnő, hogy a regény mennyire kevéssé él ezzel a lehetőséggel.

A Torony – amely akár a történet legizgalmasabb szereplője is lehetne – végig háttérben marad. Nem tudjuk meg igazán, hogyan jött létre, miért költöztek ide az emberek, vagy hogyan működik a világ a falain kívül. A disztópia így nem több, mint látványos díszlet: szép, futurisztikus kulissza egy alapvetően nagyon is ismerős történethez.

És ez a történet nem más, mint a kiváltságos fiatalok drámája.

A regény több nézőpontból mesél, és bár ez dinamikussá teszi az olvasást, egyben széttöredezetté is. A felső szinteken élő gazdag tinédzserek élete tele van titkokkal, tiltott kapcsolatokkal, drogokkal és önpusztító döntésekkel. A karakterek közül sokan nehezen szerethetők: nemcsak elkényeztetettek, hanem gyakran céltalanok is. A hatalomvágy, a társadalmi státuszhoz való görcsös ragaszkodás és az érzelmi éretlenség együttese inkább fárasztó, mint megrázó.

Különösen megosztó Avery karaktere, akinek történetszála – beleértve a testvérével való kapcsolatát – sok olvasó számára átlép egy kényelmetlen határt. Bár a szerző nyilvánvalóan tabukat akart feszegetni, a megvalósítás inkább hatásvadásznak tűnik, mint valóban mélynek.

A regény egyik visszatérő eleme a kábítószer-használat is, amely szinte minden szereplő életének része. Ez nemcsak túlzónak hat, hanem felveti a kérdést is: vajon milyen képet közvetít ez a fiatal olvasók felé? A könyv nem igazán reflektál a következményekre, így a jelenség inkább eszköz marad a dráma fokozására, mintsem valódi társadalmi probléma ábrázolása.

Érdekes módon a történet leginkább szerethető karakterei éppen a Torony alsóbb szintjeiről érkeznek. Az ő történeteikben több az emberi tét, több az átélhető küzdelem. Az ő világuk kevésbé csillog, de sokkal hitelesebb.

A cselekmény csúcspontja – amely egy tragikus esemény köré épül – erős lehetne, ám a befejezés sokak számára hiteltelennek hat. A szereplők döntései nem mindig következnek logikusan az addigi történésekből, ami gyengíti az érzelmi hatást.

Mindezek ellenére a regény nem nevezhető sikertelennek. Sőt, kifejezetten népszerű lett, és folytatásai is megjelentek. Ennek oka valószínűleg nem a mély társadalmi mondanivalóban keresendő, hanem abban, hogy a könyv pontosan azt nyújtja, amit sok olvasó keres: könnyen fogyasztható, látványos, fordulatos történetet, amelyben a luxus, a botrány és a romantika keveredik.

Az ezredik emelet tehát nem klasszikus értelemben vett disztópia. Nem figyelmeztet, nem elemez, nem épít fel egy teljes világot. Inkább egy futurisztikus kulisszák közé helyezett társas dráma, amely néha izgalmas, néha bosszantó, de kétségtelenül olvastatja magát. Egy könyv, amely sokkal többet ígér, mint amennyit végül ad, de azt legalább lendületesen teszi.

5/3

Forrás: 

Felső kép: Joachim Hoholm, pexels