A legszínesebb teremtmények

Kategória:
Állatvilág, Egyéb állati

Létrehozva:
2024-01-20 04:11:13

Az állatvilág nagyon különleges és változatos, szinte minden szokatlan és érdekes lény megtalálható. Mai írásomban olyan állatokat gyűjtöttem össze, amik külsejükkel – különösen a megszokottól eltérő színeik miatt – kitűnnek a tömegből. De persze ettől csak még érdekesebbek lesznek. Mielőtt azonban nekiállnánk képeket nézegetni, előtte egy kis információ. A természetben az egyes állatok különleges színét az úgynevezett eritrizmus okozza a leggyakrabban. Az eritrizmus olyan állapot, genetikai rendellenesség, amely a normál pigmentek alultermelődését és / vagy a vörös pigmentek túltermelődését eredményezi. Amikor ez utóbbi terjed el, akkor a szőrzet, vagy a tollazat pirosas árnyalatokat vesz fel az eredeti szín mellé. Ezért aztán ritkán ugyan, de láthatunk például lila színű rétisáskát, vagy rózsaszín szöcskét. Több szakértő azonban úgy véli, hogy az eritrizmus mindig is az állatok domináns tulajdonsága volt, de idővel ettől a nemkívánatos mutációtól megszabadultak, mivel például egy rózsaszín szöcskét könnyebben észrevesznek a ragadozók.

Az alábbi felvételen egy rózsaszín sáska látható:

A fotó forrása: thenatureanimals.com

Itt pedig egy trópusi sáskafajról készült felvételt láthatsz:

Forrás: Youtube/BBC Earth

A szabadban, vagy a vadonban az állatok a színeiket úgy használják, mint egy kódot az információgyűjtésre: ezzel vonzzák magukhoz a társukat, elriasztják az ellenségeiket és azonosítják a többi állatot. A szín segít abban, hogy időben észleljék a veszélyt, vagy hogy "láthatatlanná" váljanak a ragadozók előtt, hiszen több állat is rendelkezik azzal a képességgel, aminek használatával teljesen át tud változni, meg tudja változtatni a külsejét, a megjelenését. A szín még a táplálékkeresésben is segítségükre lehet. Ennyi bevezetés után nézzük meg az állatvilág színes lényeinek néhány faját.

Mandrill (Mandrillus sphinx)

A fotó forrása: DibaniMedia/Shutterstock.com

Kamerun, Gabon, Egyenlítői-Guinea területén, illetve a Kongói Demokratikus Köztársaság északnyugati csücskében a Zaire folyó partjától északra honos, az ottani esőerdők lakója. Kevés feltűnőbb majomfaj létezik, mint a mandrill, amelyet könnyű megismerni orrpajzsának, orrnyergének és ajkainak élénkpiros színéről, valamint az arcorr két oldalán megfigyelhető, hosszanti barázdáktól tagolt világoskék mezőről. A színkavalkád azonban nem csak az állat pofarajzolatára jellemző, hanem "hátulsó felére" is, ahol a vörös, a bíbor és a kék szín az uralkodó. A természettudósok igen sokat gondolkoztak azon, hogy vajon mi az oka annak, hogy a mandrillok ilyen rendkívüli mértékben feltűnő, színpompás állatok. Valószínűleg azért van szüksége ilyen rendkívül élénk színekre, mert az esőerdők mélyén, ahol csak kevés a fény és a lombsátor között átszűrődő fények villódzó foltjai amúgy is megzavarják a szemlélőt, csak igen harsány színekkel lehet látható jeleket küldeni a fajtársak felé.

Csészehernyó (Calcarifera ordinata)

A fotó forrása: CC BY-NC 2.0/Ian McMillan

Úgy tűnhet, mintha édes csomagolásba burkolták volna őket, ezért a ragadozók is azonnal támadásba lendülnek, valószínűleg nem számítanak arra a veszélyre, ami rájuk vár, amikor megtámadják a csészehernyót. Az élénksárga, kék, zöld, vagy narancssárga szín ugyanis a hernyókon akár figyelmeztetés is lehetne, hiszen a tüskés gumókkal borított test háromszor fájdalmasabb szúrást mér ellenfelére, mint egy méh. A csészehernyó Ausztráliában honos, és csak néhány hétig viseli színes, figyelemfelkeltő ruháját. Bábozás után a hernyó egyszerű barna lepkévé alakul át.

Páva sáska garnéla (Odontodactylus scyllarus)

A fotó forrása: zaferkizilkaya/Shutterstock.com

A páva sáska garnéla Guam szigetén, Kelet-Afrika, Japán és Ausztrália partjain is megtalálható. Korall, sziklás és kőzettörmelékes, illetve homokos iszap területén tartózkodik szívesen a felszín és 70 méter mélység között. Az óceán egyik leglenyűgözőbb lényének tartják a teste minden egyes centiméterén található színnek köszönhetően. Alapszíne metálzöld, de lehet piros, lába narancssárga, arca kék. A teste számos része nagyon élénk színű, és a függelékek nagy részét vörös "hajszálak" szegélyezik. A feje alatt egy pár széles és lapos antennamérleg helyezkedik el, élénk színű és élénk vörös kiegészítőkkel szegélyezve. A trópusi óceánok alatt található sziklás hasadékokban rejtőzik el támadói elől. Képes körkörösen és lineárisan polarizált fényt látni. A központi sáv érzékeli a színeket, de a tizenkét érzékeny pigmentnek köszönhetően érzékeli az infravörös és az ultraibolya sugarakat is. Ráadásul tizenhat színérzékelő receptorral rendelkezik, szemben az ember három színérzékelő receptorával. A páva sáska garnéla több színt képes látni és felismerni, mint az ember. Mi emberi szemmel el sem tudjuk képzelni azt a színvilágot, amelyben a sáska garnélák élnek.

Nagy fületlen gyík (Cophosaurus texanus)

A fotó forrása: Patrick Alexander/BLM New Mexico, CC BY-NC-ND 2.0

Ennél a gyíkfajtánál az élénk szín az udvarlás segítője. A párzási időszakban a hímek bőre vörös, kék, zöld és sárga színűvé válik. Eredetileg egyébként a színeik homokos színű, szürke, barna, vagy vörösesbarna, hiszen a gyíkfajták szeretnek beleolvadni texasi, új-mexikói és arizonai sziklás élőhelyeikbe. A nőstények a költési időszakban élénk színeket is fejlesztenek, jellemzően rózsaszín vagy narancssárga színekben pompáznak. Ez a hüllő többféleképpen használja a színeket. A gyík farkát fekete-fehér gyűrűk díszítik, amit zászlóként lenget, hogy kivédje a ragadozókat – ez a taktika megmentheti az életét. Előfordul, hogy a farok támadás során letörik a testről, de később újra kinő. Hiába ragadják meg a ragadozók a gyík farkát, a hüllő könnyen kicsúszik a karmaik közül, és el tud menekülni.

Kékgyűrűs polip (Blue-ringed octopus)

A fotó forrása: Angell Williams, CC BY 2.0

A Csendes-óceán és az Indiai-óceán árapályos sziklamedencéiben és korallzátonyaiban rejtőzködő kékgyűrűs polip a világ egyik legveszélyesebb faja, apró, mindössze 12-20 centiméteres termete ellenére. De valójában csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát. Ideje nagy részét víz alatti hasadékokban tölti, alakját változtatva a legkisebb helyekre is befér. Búvóhelye elé köveket hord azért, hogy megvédje magát a rá leselkedő veszélyektől. Színét környezete szerint változtatja, így nem okoz feltűnést. A testén lévő élénkkék gyűrűi figyelmeztetésként villognak, amikor egy ragadozó közeledik. A méreg a nyálukban lapul, és elég erős ahhoz, hogy akár huszonhat felnőtt emberrel is végezzen, fájdalommentes harapása perceken belül különböző tüneteket okoz: hányinger, szívelégtelenség, bénulás, vakság, de akár halál is bekövetkezhet. Mérgének nincs ellenszere, ezért az áldozatot orvosai mesterséges lélegeztetéssel próbálják életben tartani, de az első huszonnégy óra kritikus. Ha túléli a beteg, akkor esélye van arra, hogy felépül.

Más fejlábúak

A fotó forrása: Beckmannjan, CC BY-SA 3.0

A fejlábúak, beleértve a polipokat és a tintahalakat, úgy kommunikálnak egymással, hogy élénken villognak, változtatják a színeket testükön. Egy hím polip például bíborvörösre változtathatja a színét, ha nőstényt lát, vagy ha mérges vagy ijedt, úgy tűnik ilyenkor, mintha elpirulna. Amikor rejtőzködik, olyan színt választ, amivel bele tud olvadni a környezetébe. A fejlábúak mindegyike képes a színek változtatására, mivel a bőrükben lévő pigmentsejtek, amelyek az izomrostokhoz kapcsolódnak rendkívül rugalmasak, így akár csíkokat, sávokat, vagy pontokat is létre tudnak hozni testük felszínén. A tintahalat talán éppen ezért nevezik gyakran a tenger kaméleonjának, ugyanis gyorsan képes változtatni a bőre színét tetszés szerint. A színváltoztatás sokkal bonyolultabb és sokszínűbb a kaméleonnál. Bőrük gyakran szinte villog, a gyorsan változó minta esetleg kommunikációs módszer is lehet, de szolgálja az álcázást is más ragadozók elől. Ez a színváltoztató funkció piros, sárga, barna, fekete pigmentált színekből áll.

Gould pinty (Chloebia vagy Erythrura gouldiae)

A fotó forrása: Juan Aunion/Shutterstock.com

Egy színes állatokról szóló cikkből a madarak sem hiányozhatnak. Bár különbözőféle szépségek közül válogathattam volna, írásomba ezúttal a csodás Gould pinty került be, amiről úgy tartják, hogy az egyik legszebb madár. Az tagadhatatlan, hogy Ausztrália egyik legszínesebb madara, a Gould pinty úgy néz ki, mintha a színeket rá festették volna. Élénk kék, zöld, sárga és lila színekben pompázik a szárnyas teremtmény, a fejük általában vörös, fekete, vagy narancssárga. A Gould pintyek nyílt, trópusi erdőkben élnek szívesen, a fák üregeiben fészkelnek. Sajnos, 1992 óta Queensland-ben veszélyeztetett fajnak minősítették, főként élőhelyeik elvesztése okozza a vesztüket. Habár mostanra valamennyire javult a helyzetük, de még mindig kevesebb, mint 2500 Gould pinty él a szabadban.

Mandarinhal (Synchiropus splendidus)

A fotó forrása: Dobermaraner/Shutterstock.com

A fajt 1927-ben a Fülöp-szigeteknél végzett természettudományos feltáró munkája során Albert William Herre amerikai ichthiológus fedezte fel. Eredeti élőhelye a Csendes-óceán korallzátonyai, a Rjúkjú-szigetektől Ausztráliáig. Zátonylakó, a védett lagúnákban és a rejtett part menti zátonyokon tartózkodik. A búvárok kedvence és különleges szépsége miatt népszerű sósvízi akváriumi hal, de természetes élőhelyétől távol nehezen tartható. Egyike a jelenleg ismert két olyan állatfajnak, amelyek kék színét pigmentsejtek (kromatofórák) okozzák (a másik faj a közeli rokona, a pettyes mandarinhal (Synchiropus picturatus)). A kék színű pigmenteket tartalmazó sejteket cianofóráknak nevezik. Minden más állat esetében a kék színért a fényt interferáló purinkristályok felelősek. Testüket többnyire kék, narancssárga, piros vagy sárga hullámos vonalak díszítik.

Pávapók (Maratus volans)

A fotó forrása: Jurgen Otto, CC BY-NC-ND 2.0

Meg kell, hogy mondjam, nem rajongok a pókfajtákért, viszont van egy apró pók, amiről már többször is írtam, annyira különlegesnek és színesnek tartom. Ő pedig nem más, mint a pávapók. Ezt a pókfajt legelőször Octavius Pickard-Cambridge, angol pap és zoológus írta le, illetve nevezte meg, Salticus volans név alatt 1874-ben. A pók volans neve, a „szárnyból”, „repülésből” származik, mivel korábban úgy vélték, hogy a pók a potrohát takaró felemelhető ernyőjével repülni képes. Ezt a feltevést manapság már tudjuk, hogy nem igaz. A mai nemébe, a Maratus-ba, 1991-ben Marek Michał Żabka lengyel arachnológus helyezte át. A pávapók előfordulási területe az ausztráliai kontinensen van. Elterjedési területe magába foglalja Queenslandot, Új-Dél-Walest, az Ausztráliai fővárosi területet, Nyugat-Ausztráliát és Tasmaniát. Ez az apró pók körülbelül 5 milliméter hosszú. A nőstény és a fiatal hím barna színűek, azonban a rokonfajoktól színes minták különböztetik meg, ezek lehetnek kékek, zöldek, narancsok és sárgák. Különlegessége a pávák farktollaira emlékeztető ernyő, amelyet a hím pók násztánca során használ. A színes mintákat tartalmazó ernyő nyugalmi állapotban a pók potroha köré van csavarva, párzási időszakban a nősténnyel találkozva a pók az ernyőt és a harmadik pár lábát feltartva, oldalra lépegetve próbálja felhívni magára a nőstény figyelmét. Az élénk színek célja is, hogy lenyűgözzék a nőstényt, a hímek megmutatják szép, színes testüket és egy táncot mutatnak be választottjuknak, abban a reményben, hogy ezzel elnyerik a szívét. Ez számukra egy merész vállalkozás, mivel a táncbemutató akár rosszul is elsülhet: ha a nőstényeket ugyanis nem tudják elvarázsolni, akkor a nőstény elfogyasztja udvarlóját. Az ember számára nem jelentenek veszélyt.

Vörösszemű levelibéka (Agalychnis callidryas)

A fotó forrása: Ondrej Prosicky/Shutterstock.com

Mexikó, Belize, Costa Rica, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Panama és Kolumbia trópusi esőerdeiben honos, folyók és tavak közelében gyakori. Testhossza 90 milliméter. Hátoldali része zöld, hasa fehér. Az oldala kék vagy lila, függőleges fehér csíkokkal, lábujjai narancssárgák. Mind a hímeknek, mind a nőstényeknek kidülledő narancsos-vöröses szemeik vannak, a házi macskához hasonló, összeszűkülő pupillákkal. Az oldalakon és a végtagokon lévő élénk jegyek a ragadozók elriasztására szolgálnak. A legtöbb állat, ami a fajra vadászik (néhány denevérfaj, kígyók és madarak) gyakran a látására hagyatkozik. Mikor a béka megmozdul, hogy elkerülje a támadóját az élénk színezet felvillan, és megtéveszti azzal, hogy mintegy szellemkép marad azon a helyen, ahol eredetileg a béka volt. Ez összezavarja a támadót, és időt enged a békának arra, hogy elmeneküljön. Ezek a villanó színek azzal is becsapják a ragadozókat, hogy mérgezőnek hiszik őket. A pirosszemű levelibékák nem mérgezőek, és a rejtőzködésre hagyatkoznak az önvédelemben. Napközben mozdulatlanok maradnak, kék oldalukat a hátsó lábaikkal takarják, élénk színű lábaikat a hasuk alá rejtik, vörös szemeiket pedig becsukják. Emiatt szinte teljesen zöldnek látszanak, és jól elrejti őket a lombozat. Sötétedés után kezdenek vadászni.

Csikóhal (Hippocampus)

A fotó forrása: Nick Hobgood, CC BY-SA 3.0

A tengeri csikók Indonézia partjai mentén egészen Ausztráliáig, Európa, Afrika és Észak-Amerika atlanti-óceáni partjainál megtalálhatók. Egyes fajok Amerika csendes-óceáni partvidékének vizeiben élnek. A tengeri csikóállományról keveset tudunk, de a rákászok teliholdnál ezrével fogják ki a párzásra összegyűlt példányokat. A rákászok sok kárt okoznak a tengerfenék vegetációjában, ahol a tengeri csikó fajok is élnek. Keresett akváriumhalak, bár fogságban keveset élnek, és ritkán szaporodnak. A barna és sárga összes árnyalatában előfordul, nem ritka foltos változata sem. Ha megrettennek, éheznek vagy fájdalmat éreznek, színük elhalványodik, bőséges táplálkozás mellett, a jóllét következtében színezetük élénkebbé válik, sőt nász idején, vagy pedig olyankor, amikor zsákmányoló kedvük támad, fémfény ömlik el rajtuk. Színváltoztató tulajdonságukat arra is felhasználják, hogy beleolvadjanak a környezet összhangjába, elrejtőzzenek ragadozóik elől.

Szalagos muréna (Rhinomuraena quaesita)

A fotó forrása: Chika Watanabe, CC BY 2.0

A faj az Indiai- és a Csendes-óceánban őshonos. A szalagos muréna elegáns, kecses formájú, vékony testű, magas hátuszonnyal rendelkező hal. Könnyen felismerhető jellegzetes fejformájáról. A kor és a nem szerint változik a színezete. A fiatal példányai feketék, sárga hátúszóval. A nőstények sárga hátúszója mellett testük fekete, míg a hímek sárga hátúszójuk mellett kék színt öltenek. Nyitott szája miatt azt lehet gondolni, hogy agresszív és ellenséges. Valójában azonban így jut oxigénhez és beássa magát a homokba, vagy elrejti testét a sziklák és zátonyok közé.

Aranyfácán (Chrysolophus pictus)

A fotó forrása: Shawnna, CC BY 2.0

Eredeti hazája Kína, északnyugaton a Tibeti-fennsík peremétől keleten Hupeiig, délen Hunanig és Kvajcsouig. Ma Anglia és Skócia egyes területein is szabadon költ. Az Egyesült Királyságon kívül is sokfelé próbálták már meghonosítani (az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Hawaii, Új-Zéland, Kolumbia, Tahiti), de mindeddig sikertelenül. A kakas tollazata színpompás, feje és szárnyfedője fénylő aranysárga, nyaka sárga, fekete mintával, a többi szín: piros, zöld, fekete, barna. Szemkörnyéke a többi fácántól eltérően sárgásbarna, és viszonylag kicsi. Írisze világossárga, csőre sárgás szaruszínű. A gallér téglalap alakú, csak alul lekerekített tollai feketével futtatott narancssárgák. Hasa és alsóteste egyöntetű élénk sötétvörös, álla, torka, hasa közepe és combja barnába játszik. Hátának nyakhoz közeli részének tollai fémes sötét türkizzöldek, és szélesek, végükön enyhén lekerekítettek, és feketével futtatottak. Végükön aranyfényben játszanak. Hátának többi része, farktollai élénksárgák, de kevésbé fényesek, és világosabbak, mint a fejtető. Oldalsó faroktollai lándzsásak, végük piros, és alapjuk a középső kormánytollak mintáját követi. Ezek tetőszerűek, és fekete alapon barna foltokkal finoman mintázottak. A többi faroktoll barna, és hullámos fekete mintázattal futtatott. A sötétbarna kézevezők rozsdasárgával, a belső karevezők vörösesbarnával füstöltek. A belső karevezők és a fedőtollak fémes sötétkéken fénylenek. A felső szárnyfedők vörösesbarna alapon sötéten foltosak, a szárny barnásvörös. A lábak sárgás szaruszínűek. A tyúk szemkörnyéke sárgásbarna és kicsi. Írisze barna, csőre sárgás szaruszínű, alapjánál sötét. Tollazata feketével csíkozott bézs színű. Fejtetején és nyakán a csíkozás finom, és az alapszín sárgás. A tollal hegye kékes fémfényű. Álla és torka világos, és egyszínű. Hátának nyak felőli részén az alapszín vörösesbarna, a csíkok szélesek. Alsó oldala világos sárgás bézsszínű, mellén, oldalán és az alsó farktollakon széles fekete csíkokkal. A csíkok a has felé finomabbá válnak és elhalványodnak. Hátának többi része, szárnyai és felső faroktollai finoman mintázottak. Szárnyai barnák világossárga foltokkal a külső és világos vörösesbarna szalagokkal a belső zászlón. A karevezőkön ez utóbbiak sárgásabbak, száruk vörösen és sötéten foltos. Kormánytollai nagyrészt vörösesbarnák jelentéktelen foltokkal, a középső kormánytollpár barna alapon sárgásbarnán és feketén csíkozottak és mintázottak. A csúcsokon a rajzolat elhalványul. Lábai sárgás szaruszínűek. A csibék krémszínűek, vörhenyesbarna pehelytollakkal.

Párduckaméleon (Furcifer pardalis)

A fotó forrása: Anne97432, CC BY 2.5

A kaméleonok az álcázás legnagyobb szakértői, hiszen a színüket bármikor meg tudják változtatni, hogy megtévesszék, elriasszák ellenfeleiket. A párduckaméleon Madagaszkár szigetén őshonos, a sziget keleti és északi részének nedves bozótosaiban honos. Előfordul Madagaszkáron a főszigeten kívül Nosy Bé és Sainte-Marie szigetén is. Betelepítették Mauritius és Réunion szigetére is. Eléggé kultúrakövető faj, olykor kertekben is megtelepszik. Rendkívül változatos faj, az egyik legszínpompásabb kaméleon. Minden szín előfordulhat rajta, beleértve a rikító türkizkéket is. A hímek fejének két oldalán borda fut és az arcorr lapos részén végződik. A fejen alacsony sisak is lehet. Udvarláskor a hím világosabb színárnyalatot ölt, így elüt környezetétől és fejével bólogatva igyekszik felhívni magára a nőstény figyelmét. Ha a nőstény nem kész a párzásra, támadólag lép fel a hímmel szemben.

Gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera)

A fotó forrása: LaSalle-Photo / istockphoto.com

Trópusi, szubtrópusi faj, tipikus vándorlepke, de hazánkban is képes áttelelni. Nagy kártételt a mediterrán régiókból történő tömeges bevándorlásai idején okoz, a kukorica egyik legfontosabb kártevője. A bagolylepkék teste megnyúlt és közepesen erős. Első pár szárnyuk hosszúkás háromszög alakú. Ezen a szárnyukon jellegzetes rajzolat van, mely tipikus esetben a szárnyak külső felében elhelyezkedő vese vagy bab alakú vesefoltból, ezen belül körfoltból, és a körfolt alatt látható hosszirányban megnyúlt csapfoltból áll. E mellett a szárny bármely részén zegzugos harántsávok alakulhatnak ki. Legtöbbjüknek drapp vagy szürke első szárnya van, de néhánynak élénk színű hátsószárnya is lehet. A bagolylepkék túlnyomó többsége éjjel repül, és szinte mindig erősen vonzza őket a fény. A bagolylepkék hatalmas szemei elrémisztik az éhes madarakat, akik felismerik, hogy nem egy ízletes táplálékkal, hanem egy veszélyes lénnyel találkoztak.

Tengeri csiga (Sea snail)

A fotó forrása: joebelanger

A világ minden óceánjában elterjedtek, leginkább a trópusokon és a mérsékelt övben. Bőrük az álcázó, illetve figyelmeztető jelleggel gyakran szemölcsös, illetve színpompás, tarka. A tollas kopoltyúkat szabadon mozgatja a víz. Fogókarjuk (rhinopora) általában kettő vagy több pár van; ezek a közeli zsákmány által kibocsátott ingereket veszik fel. Egyes fajoknak fonalszerű hátfüggelékei (cerata) nőnek. Ezek az elsatnyult kinövések a belsőségek nyúlványait tartalmazzák, és a végükön csalánsejt van, amit a csiga támadójára lövellhet. Gyakran olyan sok van belőlük, hogy a csiga úgy néz ki, mintha szőrös lenne. Élénk színeik miatt –, amelyek lehetnek vörös, sárga, narancssárga, kék és zöld – az óceánok legszebb élőlényeinek tartják. Színükkel ellenfeleiket is távoltarthatják, ami számukra szerencsés helyzet, mivel a legtöbb tengeri csiga bőre alatt speciális méreganyagok találhatók, így táplálékként nemcsak rossz ízük van, hanem mérgezők is.

A továbbiakban még mutatok néhány érdekes színes állatot: